Lakodalmak szezonja van. Nagy örömömre szolgált, hogy részt vehettem egy olyan lakodalomban, ahol még élnek a hagyományok.

Egy fiatal városban, mely még erősen hordozza a falusi jegyeit. Ebben az esetben ez kifejezetten jó.

Lázas készülődés előzte meg a nagy eseményt, mint ahogy minden lakodalom előtt. Kora délután, a vendéglőtől vőlegényünket elkísértük a menyasszonyos házhoz. A boldog ara azonban nem jöhetett ki a házból, mert násznagy urunk gondosan őrizte.

A vőlegény bekiabált a kapuból a leendő menyasszonyának, hogy mindenki jól hallja. /Természetesen a vőfély segítségével./

Miután a kapu nem nyílt ki, könyörgőre fogta. A borongós, esős idő ellenére letérdelt a kapuban és úgy kérlelte menyasszonyát, hogy jöjjön ki hozzá. Azért a vőfély megsajnálta és adott neki egy kispárnát, hogy arra térdeljen.

Ekkor a násznagy megkérdezte a kívül álló vendégsereget:

- Hányan jöttetek?

- Úgy százharmincan!

- No, annyifelé szaladjatok!

 Hangzott a válasz.

Ezután a vőfély javaslatára a kerítésre felállva kellett még hangosabban kérlelni mátkáját, no meg a násznagyot, aki gondosan őrizte őt, hogy nyissa ki a kaput.

Három a magyar igazság. Tartja a mondás.

Harmadikra kinyílt a kapu, és végre megláthatta a mi Lacink szépséges menyasszonyát. Indulhatott a menet zeneszóval végig a település másik végére, ahol a templomban örök hűséget esküdött egymásnak az ifjú pár.

Élő bizonyíték, hogy a XXI. században még mindig nagy szükségük van az embereknek a hagyományokra, játékra.

Azt hiszem, mindannyiunknak felejthetetlen élmény volt.